6. rész

Hát halii :_D
Igen-igen tudom. Még élek. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy nem hoztam nektek részt, de igyekszem. Elkezdődött a suli meg az ilyen egyéb különórák, aminek rettentően örülök... ja nem. Nem igazán van semmi mondani valóm, szóval a következő részt 7 komi és 6 pipa után hozom. Köszönöm! Még jelentkezem :D Páá xx

Egy óriási séta után-ami magába foglalja azt is, hogy megálltunk a közeli játszótéren- kimerültem vágtam le magam az ágyamra, miközben hangosan hallgattam Bruno Mars egyik számát. A falamat pásztáztam és próbáltam nem gondolkodni semmin, ami sajnos nem jött be mivel az agyam ezerrel pörgött. Minden gondolatomat a meghallgatással zártam és nyitottam. Ha lehet így mondani. Végig bennem volt a félelem, így szinte minden percben összerándult a gyomrom, amikor csak eszembe jutott… meghallgatás.

–Még nem láttam a neved a papíron.
A szekrényem mélyéről szedtem elő egy papírt mikor meghallottam ezt a mondatot. Egyértelmű volt ki áll mögöttem mivel csak ő tudott erről és a hangja sem volt éppen idegen.

Nagy levegőt véve fordultam meg és néztem bele az elbűvölően szép zöld szempárba melyek érdeklődően figyelték minden mozdulatom. A szájára pillantottam melynek sarkában mosoly bujkált, amit megpróbált elfojtani.

–Még nem iratkoztam fel –nyeltem nagyot–gondolkodom ezen az egész dolgon, hogy mit is csináljak pontosan. Tudod…

–Suli után megvárlak. –intett majd egy féloldalas mosoly után otthagyott.

Ellenkezni akartam, hiszen mi van, ha nem érek rá, mert programom van, vagy… áh, mindegy. Igaz, hogy még sok ellenérvet tudnék mondani, de most pont nem jut eszembe egy sem… valamilyen oknál fogva. A fejemet a zárt szekrényemnek döntöttem és lehunytam a szemem. A csengő élesen törte meg a folyosón lévő csendet, már ha a diákok által kreált alapzajt lehet annak nevezi.

Mindenki a saját terme felé sietett a könyveivel a kezében, csak én álltam ott tétlenül és néztem a többieket. Másodperceket vacakoltam el egyhelyben, majd hirtelen ötlettől vezérelve indultam el az ellenkező irányba. Nem akartam, hogy bárki is meglásson. Egy-két diák lézengett még a folyosón, akik szerencsémre nem vettek észre. A lépcsőket kettesével véve siettem le az alsó szintre, hogy aláfirkantsam azt a lapot, ami a falon függött. Már majdnem ott voltam mikor eszembe jutott, hogy a kémiaterem ajtaja üveges így simán megláthatnak, ha csak úgy elsétálok előtte. Ismét elvesztegettem legalább két percet a fal mellett, mikor végre összeszedtem a bátorságom és nemes egyszerűséggel négykézlábra ereszkedtem… vagyis inkább ’háromkézlábra’. Nem is létezik ilyen szó!! A lényeg, hogy az egyik kezemmel a könyveimet fogtam, a másikkal pedig tartottam magam. Az ajtó előtt halkan haladtam el… vagyis csak haladtam VOLNA el, amikor hirtelen nagy erővel kicsapódott a kémia terem bejárata és telibe-fejbe csapott. Az érzés leírhatatlan volt szinte mindenből kettőt láttam. A szememet muszáj voltam csukva tartani, mert félő volt, hogy ott helyben elhányom magam. Két kezet éreztem meg a vállaimon és lehet, hogy ha azok nem lettek volna simán hanyatt is dobom magam. A hátam mögött támaszkodtam a bal kezemmel, hiszen valahogy sikerült ülőhelyzetbe kerülnöm. A fejem sajgott és lüktetett, szinte majd szétrobbant és ott helyben sírni tudtam volna a fájdalomtól.

Halk beszédet hallottam, amik egyre erősebbek lettek, mígnem tisztán kivehetővé váltak.

­–El innen! Dave engedj oda. Alice minden rendben? Nyisd ki a szemed.

­A szemeimet csak résnyire nyitottam, de már így is látható volt, hogy az egész csoport ott áll körülöttünk, és aki beszélt hozzám az nem volt más, mint Kyle. Ott guggolt előttem, és ragyogó világosbarna szemeivel aggódóan méregetett. Valamit mondott, de fogalmam nincs mit mivel nem arra figyeltem, hanem a hangjára. Olyan nyugtató volt hallgatni, ahogy beszélt és tudtam, hogy nekem mond valamit, de mégsem értettem. Pár pillanat múlva hirtelen felállt, mögém sietett, majd a derekamat megfogva váratlanul talpra állított. Kicsit meginogtam viszont sikerült megtámasztanom magam Kyle vállába, aki ezután átkarolt és leültetett egy padra. Innen a padról, ahogy beláttam a terembe, még a nyomát sem találtam a tanárunknak. Hát persze ma nem is lett volna kémiánk, nincs tanár.

–Alice jól vagy?! –csúszott mellém Tina, akinek ugyanolyan aggódottság csillogott a szemében, mint Kylenak.
–Úgy nézek ki? –kérdeztem vissza összeszorított fogakkal, nem épp kedves hangnemben.­ Még a beszéd is nehezemre esett. –Ne haragudj.

Tina csak végigsimított a karomon és a kezembe csúsztatott egy jéggel teli zacskót. Furán nézhettem rá mivel azonnal válaszolt a fel nem tett kérdésemre.

–A tanáriból csórta valaki. –rántotta meg a vállát.

–Hogy? –meredtem rá nagy szemekkel.

–Gondolom nem volt bent egy tanár sem és úgy hozta ki.
A jeget a homlokomhoz szorítva ingattam a fejem és mosolyogtam meg az előbbi mondatát. Hát.. ilyenek az én csoporttársaim, de pont így szeretem őket.
Egy idő után a többiek is bementek a terembe és folytatták az eddig félbehagyott tevékenységeiket. Tinával vállán pihent a fejem, mikor valaki lehuppant a másik oldalamra.

–Jobban vagy? –Egy félénk mosoly terült el az arcán miközben megbökte a karom. Imádom, amikor mosolyog, mert olyankor előjönnek az apró gödröcskéi.

–Alakulok, köszi, de ne bökdöss, ha jót akarsz magadnak.

–Bocs–nevetett fel–Egyébként nem kéne megnézetned a fejed? Elég nagyot koppant…

–Csak fáj egy kicsit, de nem vészes.
–Hányinger? –vágott közbe Tina, mire odakaptam a fejem.

–Egy kicsi.

–Szédülés? –szólalt meg megint Harry.

–Az még most is van, de mi ez valami kihallgatás?

A kórterem fehér falai kongtak az ürességtől, még egyetlen egy karcolást sem találtam rajtuk. Nem tudtam mást nézni unalmamban, mivel egy üres ágyon, az iskolatáskámon és egy pohár vízen kívül nem volt semmi más mellettem. Délelőtt 11-kor nem éppen van jobb dolgom egy kórházban, mint pihenni és lesni ki a fejemből. A táskámból elővett olvasmányt tartottam a kezemben és minden második sor után felpillantottam és agyaltam. Három oldalt olvastam el így és ha most valaki megkérdezné miről is szólt ez a rövidke rész, egy szót nem tudnék kinyögni. Mindegy, majd újra kezdem… valamikor.

–Hogy vagy kicsim? Ne haragudj, jöttem amint tudtam! –jött be anya, majd az ajtót becsukva maga után, mellém sietett és egy puszit nyomott a homlokomra. –Mégis mi történt veled?

–Találkoztam egy ajtóval és volt egy kis nézeteltérésünk. –próbáltam oldani a feszültséget egy elég lapos poénnal, de amikor láttam, hogy anya nem nevet így folytattam. –Khmm… nem tudom pontosan, az egyik pillanatban négykézláb voltam, a másikban meg már forgott minden.

–Hogy kerültél te négykézlábra? –húzta össze szemöldökeit.

–Le… Leejtettem a tollam… és lehajoltam érte. Igen! –Csak higgye el, csak higgye el!!!

–Oh, édesem máskor figyelj jobban! Rendben?

Hú… ez könnyen ment.
–Rendben, vigyázok. De mégis mikor mehetek haza?

–Éjszakára még feltétlen bent tartanak, csak a biztonság kedvéért. –Anya kutakodott a táskájában majd elővett egy szendvicset és letette a mellettem lévő kisasztalra. –Láttam még kint egy automatát, kérsz valamit?

–Egy forró csoki most jól esne, köszi.
–Rendben. Mindjárt jövök.

Ahogy kiment máris bejött a doki és megkérdezte, hogy akarok-e fogadni látogatót. Elgondolkodtam ki jöhet be ilyenkor, hiszen a suliban még tanítás van. Lehet, hogy apa az.

Az ajtó küszöbét egy szökés hajú, barna szemű srác lépte át, barna bakancsában és fekete dzsekijében. A stílusa, mint mindig most is elbűvölő volt.

–Szia, nem zavarok? –kopogott be a nyitott ajtón.

–Hát te? Neked nem suliban kéne lenned?

–Nem is örülsz nekem? –vigyorodott el, majd egy széket az ágyamhoz húzva, leült mellém. –Hogy érzed magad?

Most már jobban!

–Úgy ahogy. De miért nem vagy iskolában?

–Csak látni akartalak… vagyis tudod, hogy jól vagy-e.

A szívem nagyot dobbant, amikor ezt kimondta és éreztem, hogy egyre forróbb az arcom.

–Köszi–suttogtam–minden rendben, szóval mehetsz, nem akarom, hogy leszidjanak emiatt.

–Már nem megyek vissza, de…–belenyúlt az oldaltáskájába és előszedett egy halom papírt, amiken színes szövegek díszelegtek–ezt a többiek küldik. Dave csinálta a képeslapot. –mosolygott–örülhetsz, hogy pont egy művész gyerek rúgta rád az ajtót.

–Várj… rúgta?!

–Itt vagyok. Képzeld láttam egy helyes gyereket a…–jött be anyu az ajtón, majd mikor meglátta Kylet, abbahagyta a mondandóját és megpróbált a lehető legdiszkrétebben távozni – oh, bocsánat akkor nem is zavarlak titeket.

Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy kire gondol az én édes anyukám, amikor azt mondta „helyes gyerek”. Auu… de ciki!!

Kyle felém fordult, majd amikor találkozott a tekintetünk kitört belőlünk a nevetés. Kyle az ágyamra hajtotta a fejét, csak azt láttam, hogy a válla rázkódik.

–Ne haragudj rá, szokása ezt csinálni. –takartam el az arcom.

–Nyugi már megszoktam. –nézett fel.
–Tényleg? Hogy van az egód? –löktem meg a vállát.

–Jobban, mint te. –nevetett fel.

–De… khm… visszatérve a témára, mi is történt pontosan az ajtóval?

–A többiek felelsz vagy mersz-et játszottak és Davenek az volt a feladata, hogy rúgja ki az ajtót.

Mégis ki talál ki olyat, hogy a suliban(!!) tanítási óra alatt, hogy rúgjon ki egy ajtót? Jó, lehet, hogy nálunk nem volt tanítás, de attól még a többi teremben igen. Csodálkozok, hogy nem jött ki egyetlen tanár sem a szomszéd termekből.
–Arra nem gondoltatok, hogy a másik terembe áthallhatják?
–De, épp ez volt benne a lényeg. –bólintott.

–Kicsim mennem kell. Ne haragudjatok, itt a forró csokid, még délután hozok be ruhákat holnapra. Sziasztok. –még adott egy puszit, aztán kiviharzott az ajtón.

–Viszlát, Mrs. Milborrow.

Kyle még maradt egy darabig, aminek nagyon örültem, mert legalább volt társaságom és nem is kellett unatkoznom. Az összes cetlit hangosan és mosolyogva olvastam fel. Nagyon jól esett, hogy a többiek is gondoltak rám.

Kyle rettentő aranyos volt, próbált mindig a kedvemre tenni és megnevettetni.

Suli után Tina is meglátogatott, elmesélte mi történt még az eljövetelem után. Miből feleltünk, mi a következő anyag, miből kaptunk házit. Csupa általános dolog. Kaptam tőle egy doboz bonbon-t és egy kicsi kulcstartót, amin egy pici maci fityegett. Nem nagyon értettem ezt a felhajtást, de nem akartam ellenkezni, hiszen semmi értelmét nem láttam.

–Mikor mehetsz haza? –kérdezte Tina, aki épp a nekem hozott bonbont kezdte el eszegetni.

–Holnap már otthon leszek, de a sulit még elkerülöm.

–Lógós. –mondta teli szájjal Tina.

–Te meg csoki tolvaj!

–Egyébként–csámcsogott–mi van az ágyad alatt?
Kíváncsian tekintettem le és egy aprócska borítékot pillantottam meg. Biztos kihullott a többi közül, amikor Kyle átadta őket. Tina felvette és a kezembe nyomta a pici fehér levelet. Az elején gyönyörű betűkkel rajta állt a nevem és az e-betűből fölfelé ívelt egy szívecske. Ahogy kinyitottam a benne lévő lapot, csak egy mondatot találtam benne:

„Te a világnak csak egy ember vagy,

 De valakinek te jelentheted az egész világot.”