2. rész

Helóóóó people. :D Bocsánat amiért későn hoztam a részt hiszen megvoltak a komik. Csak annyira beteg lettem hogy mozdulni nem tudtam az ágyamból. Remélem egy kicsit azért kiengesztel titeket a rész. Köszönöm a kommenteket, 3 után ismét jelentkezek az új résszel. :) Páá xx és köszönöm a várakozást!! <3

A vacsora elég jól telt, kivéve egyetlen bökkenőt. Aznap este esett le a mondata Mrs. Stylesnak.

 „Remélem, megismerkedsz a fiammal is”.

Igen. Én hülye! Miért is gondolhattam azt, hogy egy 4 éves fiúval akar összeismertetni engem… és még azt hittem ők a ’furák’. Közben nekem van ott bent a fejemben valami furcsaság.

Amikor megérkeztünk boldogan fogadtak minket és örültek, hogy végre megismerkedhetnek valakikkel, hiszen olyan idegen nekik ez az új környezet és biztos, hogy a fiúknak is nehéz lesz beilleszkedni. Húú, szép indoklás.

Átvágva a házon kint találtuk magunkat a kertben ahova egy lefelé vezető lépcsősor vezetett. Lelépdelve egy nagy asztal állt előttünk gyönyörűen megterítve, körülötte székek, amelyeken párnák voltak.

Mindenki helyet foglalt az asztalnál, mikor valaki az utolsó pillanatban letrappolt a lépcsőn és leült a velem szemben lévő székre. Mellettem Liz ült és anyu, a két asztalfőnél, Mr. és Mrs. Styles, velem szemben pedig az eddig nem látott jövevény, Harry mellette Mike és apu. (Apu azért is ült külön, mert jobban meg szeretett volna ismerkedni Mr. Stlyessal, meg persze nem volt hely a mi oldalunkon.) Igen, Harry. Harry eddig a nagyszüleinél volt az utóbbi 1 hétben, akik Amerikában élnek, és mint megtudtam, minden nyár elején ellátogat hozzájuk. De miért nem nyári szünetben? Ott van rá több mint 2 hónap. 

Ahogy szaporán szedte lefelé a lépcsőfokokat göndör, étcsokoládé színű tincsei összevissza ugráltak, és ahogy felnézett, zöld szemei csak úgy szikráztak. Ahogy megláttam elállt a lélegezetem, amit percek multán sem sikerült teljesen helyreállítanom. Hirtelen félrekaptam a tekintetem ne lássa zaklatottságom. Nyugi Alice.

–Jó estét! A nevem Harry Styles. –nyújtotta a kezét anyu és apu felé, majd készségesen kezet rázott velük.

Nekem pedig tök semlegesen:

–Szia. Harry Styles.

–Alice Milborrow. –néztem fel egy pillanatra. Nem akartam nagyobb feneket keríteni ennek mint ő, ezért én is ugyanúgy viszonoztam ’kedvességét’.

Miután helyet foglalt összekócolta az öccse haját, majd mikor Mike morcosan lapítgatta visszafelé, Harry ezt rövid nevetéssel nyugtázta.  Találkozott a tekintetünk, amit ő azonnal megszakított azzal, hogy zöldséges tál felé nyúlt és szedett egy kisebb adagot a tányérjára. Körülkémleltem a többiek tányérját és láttam, hogy már majdnem mindenkinek a tála felét étel borította, csak az enyém volt üres.

Ha feszült vagyok, nem tudok sokat enni, ezért a legkisebb szelet húst vettem el­– az asztal széléről, amiért persze, hogy át kellett nyúlnom mindenki előtt– és egy fél salátáskanálnyi zöldséget szedtem.

–Szedsz nekem is? –hallottam meg egy vékonyka hangot majd egy kisebb színes mesefigurás tányért dugtak az orrom alá. Az edény szélét kicsinyke kezek fogták ebből gondoltam, hogy Mike az.

–Persze– mondtam egy kicsit bátortalanul. A villájával felszedtem egy akkora szeletet, mint az enyém és átemeltem a mesefigurákra.

–Alice drágám te melyik iskolába is jársz? Gondoltam ötleteket gyűjtök, mielőtt beiratkoznánk valahova Harryvel –mondta Mrs. Styles megszakítva ezzel a beszélgetést anyával. Az asztalnál minden szem rám szegeződött kivéve apáét és Mr. Stylesét. Ők még lényegében bele voltak bonyolódva a football rejtelmes világába.  Meg persze Mikeé aki a sült krumplikkal játszott katonásdit, amiknek leharapta a felét.

–Az Isaac Newton Gimnáziumba. –válaszoltam röviden.

–…és, milyennek tartod az oktatását és a közeget? Sok kis barátod van? –mosolygott kedvesen, majd a kérdése végén egy apróbb falat húst vett be a szájába.

Hogy milyennek tartom? A tanítás reggeltől délután 2-ig tart. Egy nap 5-6 óránk van, de van, amikor csak 4, így előbb hazajöhetünk. A tanárok nem túl szigorúak, de van pár pszichopata, aki szívesen szívat meg embereket ok nélkül. A különböző évfolyamokon az emberek klikkekre osztódnak, ezért nem lehet az iskolát eléggé összetartónak nevezni. Ez olyan, mint a dzsungel. Meg kell maradnod a saját lábadon akár segítséggel, vagy ami nehezebb, a nélkül. Nagyjából ennyi, de ezt persze nem mondtam.

–Színvonalas–mosolyogtam vissza és a poharam felé nyúlva ittam pár kortyot a gyümölcslevemből. Egyáltalán nem gondoltam komolyan és a sulit sem akarom fényezni, de mégsem fejezhetem ki teljes véleményem egy most érkezett családnak. Még a végén megijednének. –és igen sok khmm… barátom van. De nem ajánlom ezt az iskolát.–Eddig mindenki figyelmesen és nyugodtan hallgatott, egészen az utolsó mondatig; anyám feltűnően krákogni kezdett, apámnak leesett az álla így látható volt a benne lévő dolog,(csak diszkréten igaz apa?) Mrs Stylesnak elkerekedtek a szemei, Mr. Styles és Harry pedig pontosan egyszerre hagyta abba a rágást. (Húú… ide tuti nem kell DNS teszt) – A közegről. Az iskola felsőbb éves diákjai felsőbbrendűnek hiszik magukat, ezért azt hiszik, mindent megtehetnek. De ebbe a csoportba legfőképpen a focicsapat emberei tartoznak. Akiket elítélnek vagy lúzernek tartanak valami miatt, azt naponta terrorizálják, vagyis vagy bedobják őket az iskola előtti kukába vagy arcon öntik szilvás jégkásával. Rendszerint a lányokat nem dobálják. Vannak olyan helyzetek is, amikor csak szimplán elgáncsolnak vagy bezárnak a szekrénybe. A csoportok legfőképpen klubbonként alakulnak ki. Ha a focisok szerint ciki szakkörön vagy, rád szállnak. Itt nincs egyenrangúság. Ha sikerül meghúznod magad békén hagynak. Ezt tapasztalatból mondom.

A mondandóm végén mindenki döbbenten nézett rám, teljesen meglepődtek a kifakadásomon. Hirtelen Harryre pillantottam, aki engem figyelt a villájával a szájában. Egy ideig csak bámultuk egymást, majd lassan elmosolyodott és újra az ételébe temetkezett.

–Hát… k-köszönöm a véleményedet sokat segítettél.

A mosolya most már nem volt olyan őszinte, mint lenni szokott. Inkább erőltetett. Ennyire durva lettem volna?  

A vacsora után lepakoltuk a nagy asztalt és helyet csináltunk a sütiknek és a kisebb rágcsálnivalóknak, amiket Mrs. Styles és Harry hozott ki. Sor került egy kis beszélgetésre, de inkább volt ez a szüleink nosztalgiázása. A gimis éveikről volt szó, de szóba jött még rengeteg minden. Szinte alig tudtam figyelni; vagy ásítottam, vagy velük kellett nevetnem a poénokon. Ha azokat lehet poénnak nevezni. Az előző beszédem óta nem szóltam egy szót sem, és nem is kérdeztek.

A kanapé szélén ülve a mellettem elsétáló göndör, észrevétlenül megbökte a támlán pihenő kezem, utána a hátam. Utána fordítva a fejem éreztem a hajamon, hogy van benne valami. A tarkómhoz nyúlva egy papír zsebkendőt találtam, amit a tenyerembe rejtve olvastam el.

–Elnézést merre találom a konyhát? –­kérdeztem a szavukba vágva, amiért érdekesen néztek rám a szüleim.

–Öhm… ahogy bemész balra, egyenesen sokáig és megint balra. Meg fogod találni. –mosolygott rám. Ez a nő túl sokat mosolyog. De attól még nagyon aranyos. Ja, említettem már, hogy óriási ez a ház?

Egy hosszú keskeny folyosón halkan végig menve néztem be a szobákba, hogy jó helyen járok-e. Nem volt nehéz megtalálni, mert csak a legvégén égett a villany. A sötét fal mögül bepillantva megláttam őt, aki épp a poharát törölgette, amit kihozott magával. Miért is hívott?